old posztz.

July 1, 2010

ide kerültek azok az írásaim, amiket még az előző blogomba írtam, és nem volt szívem megválni tőlük, mert elég sokat jelentettek nekem.

1. az utolsó szerelmes dal.

Mint amikor tudod, hogy nem leszel már képes sokáig a karodban tartani, olyan ez. A legkisebb súly is elviselhetetlen fájdalmakat tud okozni idővel. Nem az a legrosszabb pillanata az egésznek, amikor el kell engedned, hanem amikor rájössz, hogy nem tarthatod magadnál örökké. Érzed, ahogy gyengülsz, látod, ahogy szép lassan eltávolodik, ami nemrég még a tiéd volt. És amikor már látóhatáron kívül kerül, te még mindig ugyanúgy állsz, könnyes szemmel integetve, reménnyel a szívedben, hogy egyszer újra visszajön hozzád.

Tudod, hogy soha nem fog visszajönni.

2. sosem kértem.

Mert annyi mindent mondanék, ha lennének rá szavak. Hogy ne legyen elcsépelt frázis minden, amit érzek. Hogy a könnyeim ne százszor látott közhelyként hulljanak földre. Hogy ne tűnjön ócskaságnak minden szavam. Mert jó azt hinni, hogy ahogy én érzek, úgy senki.  Tudom, hogy az új nap felszárítja a könnyeket, de az emlékei megmaradnak nekem.

3. láttam, hogy jön.

Észre se vettem, ahogy kis patakból tengerré duzzadt. Tegnap még bátran ittam belőle. Ma már émelyít. Túlnőtt rajtam, pedig nem akartam. A gondosan felépített homokváramat pillanatok alatt sodorta magával. Láttam, hogy jön. Csak…
Én nem így emlékeztem. Csak egy kis fényt kért. Most már a csillagokat akarja. Én pedig nyújtózkodok, bár tudom: neki az se elég. És látom a szemét. Hogy már kopott vagyok benne. Engedtem, hogy annak lásson. Mert azt hittem, nem lesz többé szükségem a feleslegesen csillogó páncélra. Másokat megtéveszthetek vele, de őt közelebb akartam tudni. Távolabb van tőlem, mint valaha.

4. új nap.

nem hittem, hogy a levegőbe suttogott fájdalmak egyszer nyitott fülekre találnak. oly sokszor kértem már, hogy el is felejtettem, milyen érzés kapni. a rutinná váló sóhajok lassan megkoptatták a reményt, hogy lehetek egyszer én, aki sajnálkozva tekint másra. lehetek én, akinek a szavai újra hegyeket mozgatnak. látom végre a sebeim. látom őket egytől-egyig. szebbek mint valaha. és amikor az új nap sugarai a könnyeim keresik, hogy felszárítsák azokat, nem találnak már semmit.

5. ő az Egy.

mondd, mikor tudom már meg végre, hogy szerelem-e, amit érzek irántad? – kérdte a fiú.

ezt nem lehet megmagyarázni, szerelmem. érezni kell. – mondta a lány.

de mégis… mit kellene éreznem? – kérdte a fiú.

fájdalmat. boldogságot. vágyat. mindent. – mondta a lány.

nem tudom… nem tudom mit érzek. – mondta a fiú.

akkor menj innen, ne is lássalak többé! – mondta a lány.

… a fiú hátat fordított, majd a szívéhez kapott. már tudta, mit érez.

4 Responses to “old posztz.”


  1. […] felraktam a filozófikus magasságokba emelkedett régi posztjaimból a legfilozofikusabbakat ebbe a posztba, jó hátra, mert unom a gépemen rakosgatni jobbra balra. Posted in blog. | Leave a Comment […]

  2. Rebes Says:

    Megszakad a szívem, olyan szépeket írsz. :_(

  3. Tevebob Says:

    Hmmm… :)


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: